hazudni, játszani, 47 évesen? Miért? Mi értelme van? Azon nőttem fel, hogy sem szeretetből, sem barátságból, sem szánalomból nem hazudunk. Magunknak sem. Az "ember" ne hazudjon.

Nem tudom, mit csináljak. Kezdjem el mantrázni magamnak, hogy

... nem érdekel a neve, Attila vagy Zsolt, vagy Laci, vagy Béla? Akár kibaszhat velem az isten úgy is, hogy Sándor...

... én, én, és csakis én voltam és vagyok a hülye, ha csak azt fogom fel, ami nekem jó? Hogy a nálamalvásban, a bécsben-prágában-héregben-délegyházában reményt és biztatást látok, hogy félreértem, amikor már nem akarsz lefeküdni velem, amikor már nem érsz rá, amikor már nem vagy a társkeresőn, amikor már terhes a jelenlétem...?

... nem ölhetek meg minden férfit a földön, mert ha egyedül maradok, akkor sem lehetek én az embered?

Nem vagyok ezekre képes. Mondhatom, de tudni fogom, hogy hazugság, szánalom vezetne magam iránt. Azt mondtad a vers kapcsán, hogy a címe rossz. Pedig nem. A címe sajnos nagyon jó, megéreztem a pillanatot.

És a legdurvább még mindig hátra van: a nagy beszélgetés, amikor mindent és annál is többet elmondok, és bőgve-üvöltve, vagy megtörten-motyogva... vagy fogalmam sincs, hogyan - és amikor a gyönyörű cirombás szemedben csak annyit látok majd: "mikor fejezi már be, mikor mehetek már el?!"

Tudom, milyen rettenetes lesz, mégis, mennyire várom.

...

Sokszor és sokat gondolkodtam eddig a hitről. Mostanra azt hiszem, pontosan tudom, milyen és mitől működik, mitől megingathatatlan. mert nem racionális.