Szerelmem (mer' ha már, akkor én is mondhatom ezt, még ha nem is poénból),

csöndben vagyok, mert úgysem tudok semmit mondani azon kívül, amit tudsz, de ami nem érdekel.

Legfeljebb annyit a hétvégéhez, meg az életünkhöz, lábjegyzetben: igen, tudom, hogy beteg vagyok, mentálisan rokkant.
Leginkább onnan tudom, hogy egészséges pszichéjű, normális önértékelésű ember szombaton nem ment volna vissza az asztalodhoz, pláne nem két sörrel. (Maximum eggyel, hogy azt rád öntse és utána távozzon).

Remélem édesapád jobban van?  (elég rossz érzésem volt, olyan megmagyarázhatatlan "valami történik" érzés, vasárnap egy után, kettő előtt. Azt hittem, hogy éppen akkor ejtitek meg azt a nagy beszélgetést, ami lassan fél évszázada várat magára - és ahogy érzem, váratni is fog még egy darabig.) És a szomorú az, hogy nem mi repülünk, hanem helyettünk az idő, el...

Nem hibáztathatlak, nincs hozzá sem jogom, sem kedvem. Nem, nem fáradtam bele, nem is fogok sose' - csak nagyon megalázónak érzem a bizonygatást, a küzdést valamiért, ami úgy néz ki, hogy csak a szavak szintjén fontos. A barátság extrákkal, meg extrák nélkül is nekem mást jelent. Őszinteséget, képességet arra, hogy ott legyek, ha a másik szomorú, elesett, ha baja van. Még akkor is, ha éppen miattam az. Vagy akkor a legjobban.

Hiszed vagy sem, énnekem a legfontosabb, hogy boldog légy. Ha a Földön bárkivel, csak velem nem, hát akkor úgy. Én már nem vagyok kíváncsi az igazidra, hogy tart-e addig, míg meghalsz vagy ő meghal, nem érdekel, milyen lesz, nem érdekel, fogja-e a kezedet vagy te az övét... ha mi egymásét nem foghatjuk, akkor ez mindegy. Fáj így is, éppen eléggé a hiábavalóság.

Hogy használom a te szavaidat? Hát istenem, most én vagyok úgy, ahogy te voltál valamikor. Ha emlékszel az érzésre, tudod: ilyenkor nincsen visszafogottság, kultúra, nyugalom és racionalitás. Csak ami mindent felülír, a szerelem.