... bírtam. És most, most sem érzem, hogy el lennék veszve. Nem vagyok tökéletes, félek, aggódom, szorongok és szomorú vagyok, és ott a szégyen, mint annyiszor, és a nem-jóság hullámai, amik körbe nyaldosnak, és rombolják a partjaimat, mint egy szigetnek. Meg a kísértés, nyilván és újra: talán egyszerűbb volna hagyni az egészet a picsába, megtanulni teljesen egyedül boldognak lenni, és várni, hogy egyszer majd te keress, te hívj, azzal, hogy szeretsz velem lenni, hiányzom, olyannak és úgy, amilyen és ahogy vagyok. És nem egy-egy programra, hanem minden szarral együtt, egy életre. és akkor talán bizonyosságot szerezhetnék, és eljönne a nyugalom, a boldogság és a biztonság ideje.

De ez nem megy. Túlságosan öreg vagyok, túl sokat kockáztatnék, és túl messzire mentem már, hogysem visszaforduljak.

Azt kell folytatnom, amit az elmúlt hónapokban - és túl kell élni azokat a napokat (néha csak órákat, sőt, időnként csak pillanatokat már...), amik a bizonytalanságról, a kilátástalanságról, a fáradtságról és a lemondásról szólnak. Praktikák, önfigyelés, türelem és önszuggesztió. Na meg egy kis NLP, az is nagyon jó lenne!!!

Este koncert, el kellene engednem magam, kimutatni-elmondani, ami nyomta, nyomja a szívemet, aztán pedig jól érezni magam veled, melletted és benned. Épp' mint mostanában annyiszor. És akkor megint tettem egy jó lépést a biztonság, a férfiség, a te-férfid, a te jó férfid állapot felé.