van lassacskán négy napom, amivel nem tudok mit kezdeni. Felkavarodtam, és nem ülepedtem le. Régi - és rossz! - szokás szerint hánykolódom a hülye vagyok-boldog vagyok-kemény vagyok-naiv vagyok hullámokon.

és megmagyarázok magamnak mindent: az olvasott, de le nem reagált üzeneteket, a titokzatos-sejtelmes fél- és egész mondatokat... és persze, hogy minden beleillik a fekete-fehér puzzle-ba. 

Vége lesz ennek egyszer? Nagyon remélem.

Ma, holnap, hétvégén? Szeretném...

Képes leszek felállni, és leporolni magamról a sötét gondolatokat? Ebben is csak bízni tudok, ahogyan magamban is. Nincsen más, amibe kapaszkodhatnék - ezért erősen szorítom magam.

Tehetek még valamit? Pszichológus és/vagy ima. Más nem jut eszembe...

hazudni, játszani, 47 évesen? Miért? Mi értelme van? Azon nőttem fel, hogy sem szeretetből, sem barátságból, sem szánalomból nem hazudunk. Magunknak sem. Az "ember" ne hazudjon.

Nem tudom, mit csináljak. Kezdjem el mantrázni magamnak, hogy

... nem érdekel a neve, Attila vagy Zsolt, vagy Laci, vagy Béla? Akár kibaszhat velem az isten úgy is, hogy Sándor...

... én, én, és csakis én voltam és vagyok a hülye, ha csak azt fogom fel, ami nekem jó? Hogy a nálamalvásban, a bécsben-prágában-héregben-délegyházában reményt és biztatást látok, hogy félreértem, amikor már nem akarsz lefeküdni velem, amikor már nem érsz rá, amikor már nem vagy a társkeresőn, amikor már terhes a jelenlétem...?

... nem ölhetek meg minden férfit a földön, mert ha egyedül maradok, akkor sem lehetek én az embered?

Nem vagyok ezekre képes. Mondhatom, de tudni fogom, hogy hazugság, szánalom vezetne magam iránt. Azt mondtad a vers kapcsán, hogy a címe rossz. Pedig nem. A címe sajnos nagyon jó, megéreztem a pillanatot.

És a legdurvább még mindig hátra van: a nagy beszélgetés, amikor mindent és annál is többet elmondok, és bőgve-üvöltve, vagy megtörten-motyogva... vagy fogalmam sincs, hogyan - és amikor a gyönyörű cirombás szemedben csak annyit látok majd: "mikor fejezi már be, mikor mehetek már el?!"

Tudom, milyen rettenetes lesz, mégis, mennyire várom.

...

Sokszor és sokat gondolkodtam eddig a hitről. Mostanra azt hiszem, pontosan tudom, milyen és mitől működik, mitől megingathatatlan. mert nem racionális.

... bírtam. És most, most sem érzem, hogy el lennék veszve. Nem vagyok tökéletes, félek, aggódom, szorongok és szomorú vagyok, és ott a szégyen, mint annyiszor, és a nem-jóság hullámai, amik körbe nyaldosnak, és rombolják a partjaimat, mint egy szigetnek. Meg a kísértés, nyilván és újra: talán egyszerűbb volna hagyni az egészet a picsába, megtanulni teljesen egyedül boldognak lenni, és várni, hogy egyszer majd te keress, te hívj, azzal, hogy szeretsz velem lenni, hiányzom, olyannak és úgy, amilyen és ahogy vagyok. És nem egy-egy programra, hanem minden szarral együtt, egy életre. és akkor talán bizonyosságot szerezhetnék, és eljönne a nyugalom, a boldogság és a biztonság ideje.

De ez nem megy. Túlságosan öreg vagyok, túl sokat kockáztatnék, és túl messzire mentem már, hogysem visszaforduljak.

Azt kell folytatnom, amit az elmúlt hónapokban - és túl kell élni azokat a napokat (néha csak órákat, sőt, időnként csak pillanatokat már...), amik a bizonytalanságról, a kilátástalanságról, a fáradtságról és a lemondásról szólnak. Praktikák, önfigyelés, türelem és önszuggesztió. Na meg egy kis NLP, az is nagyon jó lenne!!!

Este koncert, el kellene engednem magam, kimutatni-elmondani, ami nyomta, nyomja a szívemet, aztán pedig jól érezni magam veled, melletted és benned. Épp' mint mostanában annyiszor. És akkor megint tettem egy jó lépést a biztonság, a férfiség, a te-férfid, a te jó férfid állapot felé.

* * *

Késő kegyelem

Mit kezdjen, akit elitélt,
de fölmentett később az ég,
megvonva tőle a halált,
mikor már megadta magát?

Kit mindenétől üresen
talált a szörnyű kegyelem,
megsemmisülten, mielőtt
a semmi habjaiba dőlt!

Mit kezdjen itt! Közületek
talányait ki fejti meg?
Szorongva anyját kémleli:
ha elzokoghatná neki!

Fogódzanék akárkibe,
de nem lesz soha senkije;
szeméből, mint gazdátlan ág,
kicsüng a pusztuló világ.

Éppen csak 30-a, pár perccel ezelőtt lett vége a meccsnek (ami fantasztikus volt, sportélményként és mint "terelés" is remekül működött!).

Tele vagyok reménnyel, ezután a nagyon jó beszélgetés után. Elmondhatatlan, mennyi mindent kaptam én tőled, aki sokkal rosszabb helyzetben vagy. Most legalábbis. És hogy rám gondolsz, engem féltesz, hogy ilyesmikkel foglalkozol, mint az én jövőm - nagyon meghatódtam, na!

Hogyan lehetek méltó erre? csak úgy, hogy normálisan próbálok viselkedni (és átkeretezni reakcióimat, a veszteségre, a félelemre, a kilátástalanságra adott reakcióimat, mert ezt lehet, sőt, ezeket KELL!).

És hidd el nekem, én tényleg jobban szeretlek annál, hogy elbírjam a teljes veszteséget. Egyszerűen szükséges, hogy magam mellett tudjalak, érezzelek, mint embert. És ha te is elfogadsz engem, minden hülyeségemmel, különbözőségemmel és furcsaságommal, akkor van remény, hogy minden jó lesz. Hogy "boldogulunk", és addig is, míg ez bekövetkezik, nagyon-nagyon jó kapcsolatban leszünk. Vagyis: maradunk.

Nyitott vagyok, az is maradok. Figyelek magamra és figyelek azokra, akik figyelnek rám. "Megígérem", hogyha úgy adódik, igenis fogok csajozni, nem mint Max tette régebben, hanem mint egy 46 éves faszi teszi, aki jelenleg nem boldog, mert elbaszta élete legjobb lehetőségét, de nem adja fel, mert tudja, hogy tud szeretni, képes megtartani, elköteleződni, dönteni és végigcsinálni... miközben képes felismerni, ha EZ mégsem AZ, és szeretettel, de határozottan le- és továbblépni ilyenkor.

Ezekben bízom. És van sok tervem, veled közösen is. Mert mondom megint: nem "szabadulsz" egykönnyen, mint emberedtől, barátodtól, aki mindig ott van és lesz neked.

És azt hiszem, ezután a bejegyzés után nyugodtan megmutathatom ezt a blogot, ahogyan odaadhatom a "makettem" maradékát, immáron gyűrű nélkül. Mert érteni és értékelni fogod. Ahogy a gyűrűt is! (örülök neki! :-) )

Era, mint Edith Piaf: nem bánok semmit sem! Se múltat, se jövőt. Nincsen terv, nincsen kizárt dolog, csak a szeretet. (és ha van szex meg rakkenroll, akkor az. Miért is ne?)

Ma eszembe jutott amit annyiszor elmondtál a csecsemőről és a szeretetről. Amit annyiszor elmondtál, amikor nem volt még fülem. Vagy ha volt is, nem működött.

"Tedd ki a napra, vagy éppen a hóba, meztelenül, és mondd neki, mennyire szereted. Mi fog történni, szerinted?Vajon túléli-e ezt a te nagy szeretetedet?!"

Nem tudnék jobbat elképzelni, mint hogy bebugyolálhassalak.